A hónap műtárgya
Postcard a szicíliai Kapucinusoktól című kép kollázs technikával készült. A hiúságok hiúsága (vanitatum vanitas) mottó utal a halált megszégyenítő koponyára. A kollázsokon feltűnően elkülönülő képelemek alkotnak egy képet. Ezek a képek közel sem egységesek, és egyáltalán nem valósághűek. A technika lényege az, hogy megmutatja: az eredeti képek bár különböző forrásból valók, mégis van valami kapcsolat közöttük. Így az összevisszaság ellenére a kollázsnak mégis van valamilyen mondanivalója.
A halállal kacérkodó vanitas jelképezi számunkra a szerzetesek, Kapucinusok regulájának megcsontosodott életmódját, ahol a túlvilági életbe vetett hit felülírja a józanész félelmét az elmúlással szemben. Az örök életbe vetett hit megcáfolja a mulandóság okozta szorongást, és kiterjeszti a horizontot az örökkévalóba. Innen nézve a koponya nem a halált szimbolizálja hanem a túlvilági élet feletti győzelmet, mely a keresztben az arc fölött nyer végső értelmet.
A kép többi részén láthatóan nagy szimbolikus változás nincs. A bal oldali szem az orr, és a homlok valamint a fogsor emelkedik ki még a kollázs technikának köszönhetően. Az egész képet áltóban egy madzag szeli ketté, meghatározva a kép tengelyét. A további képi elemek nem emelkednek ki oly mértékben, hogy említésre méltók legyenek.
A postcardra azaz képeslapra csak a címből következtethetünk, de a halálfej jelképezi a Kapucinusok katakombájában elhantoltakat, utalva ezzel a képeslap feladójának sajátosságaira. A feladó egyben kijelenti, hogy a regulájukban a halál fölötti uralom fontos szerepet tölt be.
Mit jelenthet az alkotónak ez a „levél”? A feltételezésem, hogy ennek a képnek megváltó szerepet tulajdonítottak. Az alkotó tudatában lehetett annak, hogy a levél súlyos egzisztenciális kérdésekre ad majd választ. A kollázs, mely kiemel és elhanyagol egyes részeket, jól szeparálja el a halálhoz, és az élethez tartozó szimbólumokat. Az alkotó szinte azonosul a szicíliai Kapucinusokkal és felteszi a kérdést, hogy miért mulandó az ember élete.
Ballonyi László: Postcard a szicíliai Kapucinusoktól, papír, kollázs, 20×20 cm, 2003
Rimanóczy Yvonne Jászai Mari-díjas jelmeztervező kiállítása
2024. június 22 – július 21.
Rimanóczy Yvonne (1930-2023) a Magyar Iparművészeti Főiskola jelmeztervező szakának elvégzése után, 1952-ben, ösztöndíjasként a Nemzeti Színházban, Nagyajtay Teréz mellett kezdte meg a pályáját.
1955-ben Ascher Oszkár az Állami Déryné Színházhoz hívta jelmeztervezőnek. 1985-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig itt, illetve ennek utódszínházánál, a Népszínháznál tervezett. A színház ’faluszínház’ jellege miatt, jelmeztervek sokaságát készítette. Ezen kívül még több fővárosi és vidéki színháznak – például a békéscsabainak, a kecskemétinek, a pécsinek, a szolnokinak – is dolgozott. Stílusbiztonság, ízlés, elegancia jellemezte terveit. A számos színművön, operán túl több film jelmeztervét is elkészítette, a Magyar Televíziónak is tervezett. Kiemelkedő munkáját 1964-ben Jászai Mari-díjjal jutalmazták.
Megnyitó: június 22-én, szombaton 18 órakor, a Múzeumok Éjszakája rendezvény első programjaként. Megnyitja: Hódos Mária művészettörténész, zenei közreműködők: Dévényi Zoltán (gitár), Mády Kálmán ’Coleman’ (udu).
A kiállítás megrendezését támogatta Rákosmente önkormányzata, dr. Bakos András alpolgármester
A hónap műtárgya
De hát vajon melyik eszme a legelvontabb? Természetesen ez a kérdés csupán olyan eszmére vonatkozik, amely művészi feldolgozásra alkalmas, és nem olyan eszmékre, amelyek tudományos leírásra valók. Vajon melyik közeg a legelvontabb? Először ez utóbbi kérdésre válaszolok. Az a közeg, amely a legtávolabb van a nyelvtől.
Milyen eszme kényszerül ennek a közegnek a kifejezésére, melyik érzékszervünk által vagyunk képesek azt felfogni? A látás, mely a legdemokratikusabb érzékszervünk kapcsolódik össze az eszmével.
De miért éppen a látás van kitüntetve? Miért nem a hallás vagy a tapintás? És egyáltalán: miért kell egy érzékszervet kitüntetni? Nem volnának egyenrangúak végső soron az érzékletek, s ekként az érzékleteket szolgáltató érzékek?
Itt a gondolatra magára kérdezünk rá, mint az elvont igazság magjára. A látás nem követeli meg, hogy a szemlélő a látott dologgal kapcsolatba lépjen. A látvány elválasztható a dologtól (például a képzeletben). A kép elválasztható az anyagi létezőtől, amelynek a képe. Ez az érzék biztosítja az absztrakció és a gondolat szabadságát.
Ezt a gondolati szabadságot értelmezi újra, Ferenczi Károly Gondolkodom, tehát várok című képén. A gondolkodom, tehát vagyok kifejezés átértelmeződik, és más cselekvésre ösztönöz bennünket. A létezés mottója egy passzív cselekvéssé alakul át. A gondolat mely a látás útján a teoretikus igazságot közvetíti lesz az időben a létező önazonossága, mely közben az idő múlásával válik az létezéssé. Talán a türelemre int minket a művész, hogy megérkezzünk a gondolati szabadsághoz.
De hogyan lesz mindez vizualizálható a grafikán? Hogyan függ össze a piramisszerű elrendezés az eszmével.
A piramis „a fölemelkedés helye”. A képen is ennek a folyamatnak lehetünk tanui. A tisztán gondolati szabadsághoz vezető utat láthatjuk, melyben a gondolat rögös útját járjuk be. A felfelé emelkedő utat a piramis aljában a nyelvüket öltő profilból ábrázolt arcok zavarják meg. A piramis tetején található portré a tudás biztos birtokában van. Itt a szétváló jó és rossz közötti utat láthatjuk, ezzel is ábrázolva a gondolat szabadságának kettős voltát.
A grafika tehát arra sarkalja nézőjét, hogy türelmesen várja meg a gondolat szabadságának a jó irányba vett kibontakozását. A várakozás által leszünk képesek szelektálni jó és rossz gondolat között.
Ferenczi Károly: Gondolkodom tehát, várok, vegyes technika, papír, 69×70 cm, 2005, 2016.3.1.
