Rimanóczy Yvonne Jászai Mari-díjas jelmeztervező kiállítása

2024. június 22 – július 21.

Rimanóczy Yvonne (1930-2023) a Magyar Iparművészeti Főiskola jelmeztervező szakának elvégzése után, 1952-ben, ösztöndíjasként a Nemzeti Színházban, Nagyajtay Teréz mellett kezdte meg a pályáját.

1955-ben Ascher Oszkár az Állami Déryné Színházhoz hívta jelmeztervezőnek. 1985-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig itt, illetve ennek utódszínházánál, a Népszínháznál tervezett. A színház ’faluszínház’ jellege miatt, jelmeztervek sokaságát készítette. Ezen kívül még több fővárosi és vidéki színháznak – például a békéscsabainak, a kecskemétinek, a pécsinek, a szolnokinak – is dolgozott. Stílusbiztonság, ízlés, elegancia jellemezte terveit. A számos színművön, operán túl több film jelmeztervét is elkészítette, a Magyar Televíziónak is tervezett. Kiemelkedő munkáját 1964-ben Jászai Mari-díjjal jutalmazták.

Megnyitó: június 22-én, szombaton 18 órakor, a Múzeumok Éjszakája rendezvény első programjaként. Megnyitja: Hódos Mária művészettörténész, zenei közreműködők: Dévényi Zoltán (gitár), Mády Kálmán ’Coleman’ (udu).

A kiállítás megrendezését támogatta Rákosmente önkormányzata, dr. Bakos András alpolgármester

 

A hónap műtárgya

De hát vajon melyik eszme a legelvontabb? Természetesen ez a kérdés csupán olyan eszmére vonatkozik, amely művészi feldolgozásra alkalmas, és nem olyan eszmékre, amelyek tudományos leírásra valók. Vajon melyik közeg a legelvontabb? Először ez utóbbi kérdésre válaszolok. Az a közeg, amely a legtávolabb van a nyelvtől.

Milyen eszme kényszerül ennek a közegnek a kifejezésére, melyik érzékszervünk által vagyunk képesek azt felfogni? A látás, mely a legdemokratikusabb érzékszervünk kapcsolódik össze az eszmével.

De miért éppen a látás van kitüntetve? Miért nem a hallás vagy a tapintás? És egyáltalán: miért kell egy érzékszervet kitüntetni? Nem volnának egyenrangúak végső soron az érzékletek, s ekként az érzékleteket szolgáltató érzékek?

Itt a gondolatra magára kérdezünk rá, mint az elvont igazság magjára. A látás nem követeli meg, hogy a szemlélő a látott dologgal kapcsolatba lépjen. A látvány elválasztható a dologtól (például a képzeletben). A kép elválasztható az anyagi létezőtől, amelynek a képe. Ez az érzék biztosítja az absztrakció és a gondolat szabadságát.

Ezt a gondolati szabadságot értelmezi újra, Ferenczi Károly Gondolkodom, tehát várok című képén. A gondolkodom, tehát vagyok kifejezés átértelmeződik, és más cselekvésre ösztönöz bennünket. A létezés mottója egy passzív cselekvéssé alakul át. A gondolat mely a látás útján a teoretikus igazságot közvetíti lesz az időben a létező önazonossága, mely közben az idő múlásával válik az létezéssé. Talán a türelemre int minket a művész, hogy megérkezzünk a gondolati szabadsághoz.

De hogyan lesz mindez vizualizálható a grafikán? Hogyan függ össze a piramisszerű elrendezés az eszmével.

A piramis „a fölemelkedés helye”. A képen is ennek a folyamatnak lehetünk tanui. A tisztán gondolati szabadsághoz vezető utat láthatjuk, melyben a gondolat rögös útját járjuk be. A felfelé emelkedő utat a piramis aljában a nyelvüket öltő profilból ábrázolt arcok zavarják meg. A piramis tetején található portré a tudás biztos birtokában van. Itt a szétváló jó és rossz közötti utat láthatjuk, ezzel is ábrázolva a gondolat szabadságának kettős voltát.

A grafika tehát arra sarkalja nézőjét, hogy türelmesen várja meg a gondolat szabadságának a jó irányba vett kibontakozását. A várakozás által leszünk képesek szelektálni jó és rossz gondolat között.

Ferenczi Károly: Gondolkodom tehát, várok, vegyes technika, papír, 69×70 cm, 2005, 2016.3.1.

Gondolkodom, tehát várok

A hónap műtárgya

Janus arcú isten jelenik meg Ferenczi Károly egyedül tájékozódom című képén. A kép intuíciója az idő múlását emlegető mementó, amelyben maga a művész is szembenéz az elmúlás súlyával. “Az idő sajnos nem halad csak múlik. Akárcsak jómagam…”- állítja maga a művész. A kétarcú fej jövője és múltja ebben az időkeretben foglalkozik elmúlással és eljövendővel.

Az múlt arca mely a eljövendő záloga, befolyásolja a jövő tekintetét, nélküle nem lenne mire alapozni az új kezdeményezést. Ezért amikor valami új dologba kezdünk, amikor két világ, a múlt és a jövő világának kapujában vagyunk, meg kell állnunk és időt kell szentelnünk az előkészítésére. Ennek az előkészítendő időnek a környezetét vegyük most szemügyre. Ha alaposabban megnézzük a festményt nem csak az idő ellentéte ötlik fel bennünk. Találhatunk benne különböző fogalmi ambivalenciákat is. Így a fent és a lent az ördög és Isten tudás és nem tudás a látás és nem látás a tett és a szólás és az érzés és nem érzés ellentétei is megtalálhatók a képen. A művész találékonysága, hogy ezeket hogy csoportosítja.

A múltba révedő arc miliője részben negatív, míg a jövőbe tekintő jövője pozitív, ez egyben ellene is mond a Janus arcú mitológiának, ahol a múlt jó dolgai befolyásolják a jövőt. A jövő arca reményli a múltból fakadó jót, mégsem kapja meg azt. A két áldásra nyitott kéz, mely közrezárja az arcot jelzi számunkra az érzékelés számára elengedhetetlen testrészünket, mintegy az idő mérnökét. A homlokon megjelenő metronóm az ütemet jelző, múlt és jövő ritmusát meghatározó eszköz.

A kép aljában két várfal fogja közre az arcot, mintegy védő szerepet betöltve. A szabadság önállóságára utaló cím is itt található meg felírva.

A Janus arc a római mitológiát felhasználva ezen a képen egy független entitássá válik, felhasználva a kettőséget, melyet múlt és jövendő képvisel, de a művészi szabadság átértelmezett környezetében. Így válik a kép Ferenczi Károly az időről alkotott művészi hitvallásává.

Ferenczi Károly: Egyedül tájékozódom, vegyes technika, papír, 50×65 cm, 2006, 2016.4.1.

Egyedül tájékozódom

Következő oldal »